Több generáció nőtt fel úgy, hogy nem volt sem módja, sem elfogadó közege az érzelmei megélésére és kifejezésére. Az a gyerek, aki hangosan sírt, kiabált hamar megkapta – életkorától függetlenül- a hisztis címkét. Sem elfogadni, sem kezelni nem tanulhatta meg az érzéseit, de sokszor még felismerni sem.
Az a kisbaba, akit a születése után azonnal elvittek az édesanyjától és csak 3 óránként 20 percre találkozhatott vele egy héten keresztül hiába jelezte a szükségleteit, esélyt sem kapott arra hogy választ kapjon a jelzéseire, így haza már a tanult tehetetlenség állapotába kerülve mehetett csak.
Azok a gyerekek, akik ezekkel a tapasztalatokkal kezdték az életüket, gyakran még felnőve sem tudják könnyen értelmezni sem a szükségleteiket, sem az érzelmeiket, és ami még nehezebbé teszi ezen generációk dolgát, hogy a csecsemőkorból hozott minta sem segíti a biológiai norma szerinti utódgondozásban. Nem csak azért, mert az összegyűjthető információk gyakran ellentmondanak egymásnak, hanem azért , mert az a közeg, ami eredetileg támogató közegként kellene funkcionáljon, legtöbb esetben a saját gyakorlata miatt elbizonytalaníthatja a friss anyát és apát. A háztartásokban manapság alkalmazott technológiai szint, valamint a környezeti feltételek is annyira eltérnek a korábbi állapotoktól, hogy mind a babát/gyermeket érő ingerek mennyiségében és minőségében is másfajta kezelést igényel a helyzet.
Az, hogy ezeken a nehézségeken túl lehessen lendülni, egyrészről rengeteg önismereti munkára és sok sok tudatos döntéshozásra lehet szükség, másrészről pedig nagyon fontos elfogadni, hogy a jelenkori generációknak mind a gondozása, mind pedig a nevelése során teljesen már szükségletei vannak, mint a jelenlegi nagyszülői, szülői generációknak.
“Hogyan is tudná elviselni, hogy a lánya ordítson dühében, amikor ön még nemet sem mert soha mondani a saját édesanyjának? Hogyan tudná elfogadni, hogy sír a fia, amikor ön soha egy könnycseppet sem ejtett?
Egy apa, aki sosem mutatja ki az érzelmeit, valószínűleg azt fogja elvárni a fiaitól, hogy ők is olyan ‘erősek’ legyenek, mint ő. Egy anya, aki nem mutatja ki, mit érez, nehezen fogja elviselni, amikor a kislánya kiabál…
Megtiltja magának, hogy érezzen bizonyos érzelmeket? Akkor ezeket az érzelmeket megtiltották önnek a szülei, vagy pedig elfojtotta, mert túl veszélyesnek találta őket… Ha elfogadná, hogy ezeket az érzelmeket a fia vagy a lánya kifejezi, az azt jelentené, hogy helyteleníti azt a tudattalan döntést, melyet gyerekkorában hozott… és meg kellene kérdőjeleznie a szüleitől kapott nevelést… Azért nem akarja hallani, ahogy a gyermekei kifejezik érzéseiket, hogy megvédje a szüleiről alkotott képét.”
(Isabelle Filliozat)
