Úgy terveztem, hogy ha már tegnap nem jutottam hozzá a bejegyzés íráshoz, ma kora reggel, ha a pici lányom vagy a négylábúak egyike kipiszkált az ágyból, gyorsan billentyűzetet ragadok.
Nos, amint az megszokott, most is minden másként alakult. A picur az apját ébresztette, aki bravúrosan elrendezte a reggelt, délelőttöt, és az egész család hagyott engem aludni. Most pedig kint tekergek a Tabánban a kiskutyánkkal. Abban a parkban, ami kislányként mindig az ígéretek földjének számított. Amikor pici voltam és a nagymamám vigyázott rám, többször elsétáltunk ide vele. Talán ezért, talán önmagáért, de a Tabánban megnyugvást találok a legzaklatottabb helyzetekben is.
Ma anyák napja van.
Rengeteg érzés és gondolat kavarog bennem.
Ha azokra az anyákra gondolok, akik most nem tudnak eledelt, ruhát, fedelet adni a gyermekeiknek, ha azokra, akik maguk is olyan állapotba kerültek, hogy magukat sem tudják már ellátni összefacsarodik a szívem. Ha azokra az anyákra gondolok, akik most életkoruk, betegségeik miatt el vannak zárva a szeretteiktől, akik ma sem kaphatnak egy szoros ölelést, netán technikai lehetőségük sincs rá, hogy akár csak egy szót váltsanak velük, végtelenül elszomorodom és aggodalom tölt el.
Azok sincsenek könnyű helyzetben, akik nap mint nap dolgoznak, tanítanak, életben tartanak, gyakorlatilag külső kapcsolatok nélkül a családjuk körében, különösen akkor, ha egy személyben kell helytállniuk a 0-24ig tartó szolgálatban.
Anyává sokféleképp lehet válni és nincs két ember, aki ugyanúgy élné meg az anyaságot. Egy azonban közös: az anyaság teremtő erő. Akkor is, ha valaki gyermeket szül, akkor is, ha elveszìti a gyermekét. Akkor is, ha életadó, akkor is, ha szív szerinti édesanya. Teremtő erő, ha sose vállal gyermeket, de másokat támogat és erősít. Anyákként teremtenek a gyógyítók, az ápolók. Anyai minőség ez, de nem csupán az.
Ez az az erő, ami megéleli a gyümölcsöt, megvédi a gyengét, támaszt nyújt a szükséget szenvedőnek.
Sűrű időszakot jegyezhettem az utóbbi időben, őszi szünet, betegségek… és egy nagyon nehéz témát kerülgettem, ami így halottak napja környékén aktuálisnak mondható. Ez a téma pedig a veszteség.
Bevallom, számomra az egyik legnehezebb téma a gyász, és a perinatális veszteségek. Mégsem mehetek szótlanul mellette, különösen amiatt nem, mert az észak-írországi törvénytervezetet, ami az európai szabályozáshoz történő felzárkoztatása lenne a korábbi törvényhez képest, hatalmas nyilvánosság és nagy indulatok övezték.
Az ember élete a fogantatáskor kezdődik.
Ezzel akár be is fejezhetném az írást, amennyiben egy az anyákat figyelmen kívül hagyó rendszerben szeretnék fogalmazni, azonban nem teszem.
Spontán vetélésnek nevezzük a terhesség megszakadását a 24. terhességi hét előtt, ha a magzat világra jövetelekor életműködéseket nem mutat, és súlya nem éri el az 500 grammot, és a vetélés észlelhető külső behatás nélkül következett be.
“A klinikailag felismert terhességek körülbelül 15-20 %-a korai terhességi veszteséggel végződik. Az elhalás jelentős része már a terhesség klinjkai felismerése előtt bekövetkezik, amelyet a betegek gyakran a menstruáció késéseként élnek meg. A becslések szerint az összes fogamzás akár 60 %-át is kitehetik a korai veszteségek.
A terhes kérésére műtéti körülmények között, engedéllyel végzett terhesség-megszakítást művi terhesség-megszakításnak (legális abortusznak, interruptiónak) nevezzük. “
60%. Hatalmas szám. Több, mint a megfogant várandósságok fele. Ezek zöme jól megfogható egészségügyi okok miatt keletkezik akár a baba élettel összeegyeztethetetlen rendellenességei miatt, akár anyai állapotok miatt. Egy részüket az anya sem ismeri fel, más részüknél a veszteség olyan hamar bekövetkezik, hogy az orvosi ellátórendszerig már nem jut el az információ.
Akár az első hetekben, akár később, a születés körüli időszakban következik be a veszteség, a szülők a tabusított gyászfolyamatok és a megfelelő támogatás hiánya miatt hatalmas fájdalmat hordozhatnak.
Mi van akkor, ha a veszteség nem spontán következik be?
Az abortusz nem születésszabályozási módszer.
Az abortusz egy invazív orvosi beavatkozás, amit orvosi, többnyire a magzat genetikai betegsége miatti javallat alapján vagy az aktuális törvények keretei között a terhes nő kérésére végeznek el. A magyarországi szabályozás picit konkrétabb megfogalmazásban az alábbiakat tartalmazza:
A 12. hetéig szakítható meg a terhesség,
ha azt az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja;
ha a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved
a terhesség bűncselekmény következménye, valamint
az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén.
A terhesség a 18. hétig szakítható meg, ha egyrészt fennáll az előző négy feltétel valamelyike, és emellett teljesül a következők közül még egy feltétel:
az állapotos nő korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen vagy terhességét neki fel nem róható egészségi ok,illetve orvosi tévedés miatt nem ismeri fel korábban,
vagy az egészségügyi intézmény, illetve valamely hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége az 12 hetes időtartamot.
A terhesség kivételes esetben, ha elhúzódnak a diagnosztikai eljárások, akár a 24. hétig is megszakítható, ha nagyon súlyos fejlődési rendellenesség veszélye áll fent a magzatnál.
Időtartamra tekintet nélkül megszakítható a terhesség, a várandós nő életét veszélyeztető egészségügyi ok miatt vagy ha a magzatnál az élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség állna fent.
Az orvosi indokból végzett abortuszok esetében is nagyon nehéz döntést kell meghozzon az édesanya, a válsághelyzet miatti terhességmegszakítások pedig különösen nehezen feldolgozhatóak az érintettek számára.
Mi az, amit tehetünk, hogy ezeket a traumákat és traumatizáló helyzeteket elkerülhessük?
Az első és legfontosabb: ne ítélkezzünk. Nem ismerjük, milyen korábbi traumák és aktuális válsághelyzet vezettek oda, hogy egy asszony elvetesse az egészséges magzatát. Az abortusz összes következményét testi és lelki szinten ő fogja viselni, nem más. Ha nem tudunk megértést és elfogadást érezni a döntésével, akkor sem szabad ítélkezésünkkel terhelni.
Ha az asszony még döntési helyzetben van, ha hosszú távon képesek lennénk támogatni, akkor ajánljuk fel támogatásunkat. Támogassuk őt alternatívák keresésében. Hallgassuk meg.
Hosszabb távon megoldást látok a szociális háló felépítésével, szexuális edukációval, a fogamzásgátlás elérhetővé tételével és az anonim és direkt örökbeadás lehetőségeinek biztosításával, a válsághelyzetbe került, esetleg bántalmazott anyákat befogadó, rehabilitációjukat biztosító anyaotthonok elérhetővé tételével. A rossz/hiányos/átgondolatlan szabályozás miatt az ellátórendszer különböző pontjain elakadt folyamatok miatt szenvedő gyermekek, gyermekre vágyó/váró, vagy gyermeket már nevelő vagy örökbefogadó szülők összehangolásával egy alaposan átgondolt stratégiával és a megfelelő támogatórendszer kiépítésével meggyőződésem szerint nagyon sok olyan terhességmegszakítást el lehetne kerülni, amire ma az anyai válsághelyzet miatt kerül sor.
A képen Martin Hudáček szlovák szobrászművész alkotása, a Meg nem született gyermek látható, A kép forrása www.bama.hu
Gondoljuk végig, mi jelenik meg ezen az infografikán, amit Iványi Anna készített. A 18 év alattiak negyede, felette meg még többen élnek át szexuális abúzust.
Ha bemegyek a közértbe, négy belépő ember közül valaki túlélő. Ha felszállok a buszra, szinte biztos, hogy együtt utazom abúzustúlélővel. A családomban biztos, hogy él, vagy élt valaki, aki megtapasztalta.
Azok, akik átélték, gyakran nem is emlékeznek rá, mi történt, olykor abból az időszakból nincsenek felidézhető emlékeik, mások számára pedig megfogalmazhatóan tudatosan maradtak meg az események.
Fontos tudnunk, hogy azokban a helyzetekben, amikor esetlegesen a túlélő kontrollt veszít az események felett, könnyebben előtörhetnek testérzetek, könnyebben traumatizálódhat újra. Gyomorszorító a példa, de egy 2-3 éves gyermek számára egy átlagos pénisz mérete nagyjából olyan arányokkal rendelkezik, mint ahogy egy 3,5 kilós újszülött viszonyul egy felnőtt nő hüvelyéhez. A gyermek nem biztos, hogy egyáltalán meg tudja fogalmazni, ki és hogyan bántotta, azonban később felnőttként, akár a saját szülésekor emlékbetörések, a testemlékek előhozhatják a traumát.
Az, hogy ki az, aki túlélőként jár közöttünk, az nincs senkinek a homlokára írva, függetlenül attól, férfiként vagy nőként vagy gyerekként kellett túlélővé válnia. Hiszem, hogy az a tapintat és odafigyelés, ami egy túlélő támogatásához szükséges, mindenkinek jár és tőlem telhetően eszerint végzem a munkámat.
Amit barátként, családtagként, ismerősként tehetünk ha ilyesmi kerül tudomásunkra, az egyik oldalról az áldozat meghallgatása, elfogadása, támogatása, másrészről elévülési időn belül az igazságszolgáltatás felé az események feltárása. Ha pedig saját élményeink vannak, akkor sincs késő segítséget kérni, a feldolgozás életminőséget javító hatása nagyon jelentős.
Réges régen, mikor a nagymamám tanítgatott főzni, mindig nagyon élveztem, ha palacsintát sütöttünk. Ráncos, erős kezével olyan tempóban tudta keverni a tésztát, hogy csak pislogtam, hihetetlennek tűnt, hogy ezt valaha is megtanuljam. Tojás, liszt, tej, só és cukor volt a tésztában, a serpenyőt minden palacsinta előtt olajozta. Régi, csúnyácska vasserpenyőt használt.
Mikor nagyikám meghalt, enyém lett a serpenyő.
Sokáig rá sem bírtam nézni, aztán, mivel már nagyon beporosodott, nekiálltam és alaposan kisikáltam. Akkor láttam, hogy a vas elrozsdásodott és kilyukadt. Vettem másikat, próbáltam palacsintát sütni, de sosem sikerült.
Jópár év múlva gyerekes anyaként már tarthatatlannak éreztem ezt az állapotot, hogy nem tudok egy palacsintát összedobni. Addigra már a kicsik ételallergiái miatt sok mindenre diétáztunk, a hagyományos recept szóba se jöhetett. És akkor sikerült. Tej és tojás nélkül minden gond nélkül sütöttem a palacsintát, gyerekbulikon, hétvégén, vagy amikor eszünkbe jutott.
Úgy egy évvel ezelőtt felmerült a gyerekeknél a lisztérzékenység gyanúja is, ami később igazolódott. Ezt az évet már a korábbi allergének mellett gluténmentes diétával kezdtük.
Most hétvégén pedig sikerült megcsinalnom az első palacsinta ízű, palacsinta állagú, palacsinta kinézetű gluténmentes és vegán palacsintát, aminek az aprónép rettenetesen örült.
Mi köze ennek a szoptatási segítségnyújtáshoz?
Ha egy baba ételallergiás vagy cöliákiás, a szoptatás alatt nem csak neki, de édesanyjának is szigorú nulldiétát kell tartania, ami komoly anyagi és mentális terhelést jelent az egész családnak. A folyamatos odafigyelés, a bevásárlásoknál a címkeolvasás, a különböző étrendnek megfelelő ételek biztonságos tárolása, hogy ne szennyeződhessen allergénnel a mentes étel mind olyan feladatok, amik a mindennapok szervezését nehezebbé, az apró sikereket fontosabbá teszik.
Érintett anyaként és szoptatási tanácsadóként rendkívül fontosnak tartom mind a sorstársi segítségnyújtást, mind a szakmai támogatást és a közösség érzékenyítését.
Napok óta zakatol egy téma a fejemben, nem igazán tudtam róla megfeledkezni, így leírom nektek a gondolataimat. A múlt héten szerencsém volt egy érdekes beszélgetést végighallgatni, mely érintette azt a gondolatot is, hogy belső motiváció hiányában semmit sem lehet elérni és külsőleg nem lehet senkit motiválni. Sporttevékenységgel volt kapcsolatos a beszélgetés, és akkor és ott hirtelen egyet is tudtam vele érteni, de volt bennem valami kis bizonytalanság, hogy valami mégis hiányzik a képből.
Másnap kéttotyogós napom volt, saját két és fél évesem mellett a három éves keresztfiamra vigyáztam, és elbűvölve figyeltem a két manó csibészkedéseit. Mikor a Városmajor felnőtt játszóterén (elnézést a házi szóhasználatért, de ez egy remek hely nem csak a sportolóknak, de a családosoknak is, mindenki mászhat amire csak akar) a nagylegény meglátott egy kihívásokkal teli másznivalót, elbizonytalanodott, közölte, hogy ő erre nem tud felmászni. Sok, náluk jóval nagyobb gyerek ugrándozott már ott, nagyon vonzó hely volt. A lányom, aki egészen pici korától kezdve pókocskának készül, azonnal reagált. (Én gonosz módon már korábban leszögeztem, hogy csak oda mehetnek fel, ahova önerőből sikerül, nem fogom emelgetni őket, így csak figyeltem az eseményeket, vajon hogy oldja meg a két cimbora) Fogta magát, felmászott, majd pillanatok alatt felhúzta a barátját. A következő körben (mert azért a karomba ugrálni szabad) már a pici fiú volt, aki előrement és mikor felért, ugrált örömében és azt kiáltozta: Látod, egyedül _is_ sikerült ! Ekkor értettem meg, mi volt az, ami már egy napja nem hagyott teljesen megnyugodni.
A kisgyerek, amikor valami újat tanul, rengeteg csetlés-botlás árán éri el azt, amire vágyott: az átfordulás, a négykézláb haladás, a járás mind ilyenek. De nem igazán látni olyan babát, aki nem fordul a sikeres akció esetén a neki fontos személy felé ragyogó pofival, hogy lássa, mit szól hozzá az, akinek/akiknek számít a véleménye. Nagyon fontos ez a pont a tanulás során, hiszen így tanuljuk meg, hogy remek dolog felállni a talajon, de nem biztos, hogy olyan nagy sikert arat az, ha ugyanezt az akciót az ablakpárkányra mászva fogjuk előadni. A tekintélyszemélyek reakciói így befolyásolják a tevékenységeinket. Inkább vagyunk hajlamosak abba a folyamatba több energiát fektetni, amire pozitív visszajelzés érkezik, mint abba, ahol nem kapunk visszajelzést, vagy kifejezetten negatív a válasz.
Korábban írtam a kiégésről, ami sajnos korunk egyik igen gyakori jelensége, ami motivációvesztéssel jár és gyakran a sikerélmények, a pozitív visszajelzések elmaradása és a mentális túlterheltség áll mögötte.
Kisgyermekes szülőként, szakemberként, sportolóként, de bármilyen minőségben, ha az ember nem kap elfogadást és támogatást, akármilyen erős belső motivációval rendelkezett is korábban, elfárad. Ha elfárad, a belső motivációja is elfogy egy idő után és elveszíti a célt, amiért küzdött.
SNI kisdiákként vagy SNI gyermeket nevelő szülőként a célok olykor mások lehetnek, mint egy neurotipikus vagy sérülést nem hordozó gyermek esetén. Ezeknek a családoknak még több elfogadásra és támogatásra lenne szükségük. De akár speciális igényekkel rendelkezünk, akár nem, nagyon fontos, hogy megleljük azt a közeget, ahol elfogadást és támogatást kapunk és hisznek bennünk. Megérdemeljük.
Sokat olvashatunk a kiégés jelenségéről, amit korábban a magas pozícióban dolgozó üzletemberek túlhajszolt életmódjához kötöttünk. Azóta tudjuk, hogy a jelenség sokkal többrétegűbb, mint egy szűk csoportot érintő ritka jelenség, és mind szakmailag, mind egy ettől eltérő élethelyzetben ki lehet égni.
Mi is tehát a kiégés (burnout)?
A kiégés egy olyan speciális jelenség orvosi elnevezése, amely vezető tünete a fizikai-érzelmi-mentális kimerülés, mely hosszabb ideig tartó stressz, fokozott érzelmi megterhelés következtében alakul ki. Az állapot során a személy tartós tehetetlenséget, inkompetencia-érzést, csökkent munkakedvet él meg, motivációja és teljesítménye csökken, elfoglaltságait monotonnak és értéktelennek ítélheti meg. Kapcsolatai felszínessé vagy konfliktusossá válhatnak, a személyes szükségletek eközben háttérbe szorulnak, és akár egészségkárosodás is kialakulhat. Az anyaság egy 24 órás készenlétet igénybe vevő, mentálisan, lelkileg is megterhelő munka, ahol nagyon ritkán érkezik azonnali pozitív visszajelzés, illetve nagyon kevés tevékenység van olyan, aminek látható nyomai maradnak akár aznap estére. Gondoljuk végig: a háztartás mindennapi feladatai jellemzően a gyerekekkel otthon lévő személyre hárulnak akkor is, ha a pár tagjai amúgy igyekeznek mindketten részt venni a mindennapi feladatokban, mivel párja a legtöbb családban jellemző keresőmodelleknek megfelelően fizikailag nincs jelen. A gyerek(ek) fizikai életben tartása is komoly munkával jár az őt gondozó szülő számára, és ha a gyermek lelki jól-léte is szóba kerülhet, akkor az erre fordítható energiákat is elő kell teremteni valahonnan. Mivel szülőként elkerülhetetlen az intenzív érzelmi bevonódás, sőt a jó szülő-gyerek kapcsolatnak épp ez a lényege és a szülői szerep nem elhatárolható más életterületektől és nincsenek a „munkavégzésnek” időbeli korlátai, emiatt szinte egyáltalán nincs lehetőség regenerálódásra. Különösen veszélyeztetett pozícióban vannak azok a szülők, akik családjában magatartási vagy tanulási zavarral küzdő vagy krónikus beteg gyerek él, illetve az egyszülős családok fenntartói. Hogyan lehetne ezt mégis megelőzni, hiszen a család egészének működése szempontjából sem, sőt, a gyerek későbbi problémamegoldó repertoárjának kialakítása szempontjából sem mindegy, hogy milyen mentális és fizikai állapotban vannak a szülők?
Ugyan az nagy egyéni változatosságot mutat, kinek mi jelenti a feltöltődést, de néhány általános érvényű gondolatot felsorolnék most, érdemes elgondolkozni rajtuk:
a szülők családi élettel kapcsolatos elvárásainak racionalizálása elengedhetetlen, hiszen egy vagy két ember nem képes azt nyújtani, amit korábbi generációknak a szülők-nagyszülők-szomszédok-rokonság együttesen adott
a szülői szerepen túli szerepek megkeresése és kiteljesítése- akár a munkahelyi sikerek, akár egy hangulatos randi mind segítenek feltöltődni.
sajátidő biztosítása -akár csak bámulni magunk elé, akár egy hobbit űzni szintén örömforrás lehet a mindennapok taposómalmában
sport
segítség kérése: ha még jól érezzük magunkat a bőrünkben, vagy már döcögősnek érezzük a szekerünket, mindenképp fontos, hogy ne akarjunk mindennel egyedül megbirkózni, nem szégyen a segítségkérés
támogató közeg kiépítése – az elfogadás megtapasztalása, a szeretetteli támogatás érkezhet a baráti körből, sporttársaktól, szülőtársaktól, vagy a családból akár, de a támogató közeget erősítheti akár egy jó pszichológus, lelkész, vagy coach is.
A boldog gyermekkor elengedhetetlen része a kiegyensúlyozott, boldog szülő. nem szabad lemondani a saját örömeinkről, akkor sem, ha azok nem feltétlenül a gyerekhez kötődnek. Gondoljunk a repülőgépre: először saját magunkra kell felhúzni az oxigénmaszkot, hogy utána minden körülöttünk lévőnek tudjunk segíteni. Tegyünk szülőként is így!
Sok szó esik az anyaság mindenféle oldaláról, azonban az apákról gyakran megfeledkezik a szakirodalom, holott a család szerves része az apa éppen úgy, mint az anya és a gyermek. (Sokféle családmodell létezik, ezekre most nincs módom kitérni.)
A baba fogantatásakor az anya és az apa genetikai állományának egyesülése hozza létre azt a megismételhetetlen és csodálatos ismeretlent, aki pár hónap múlva egyetlen mosolyával képes lesz levarázsolni a szüleit a lábáról. Az anya testében drámai változások indulnak meg, a parányi zigóta osztódni kezd, beágyazódik,és egymás érzéseiben és rezdüléseiben osztozva egy egységként fejlődik az anya- baba diád a szülésig, ahol mindkettejük élete új mérföldkőhöz ér.
Mi történik eközben az apával?
Többféle stratégiát különböztet meg a szakirodalom az apai hozzáállásban a várandóssághoz való viszony terén, ugyanakkor ez nem egy elvágólagos jelenség, inkább egy spektrum, ahol mindenféle változat előfordul.
Az egyik szélsőség, a teljes távolságtartás, amikor az apa életét, gondolatait nem befolyásolja a várandósság a másik pedig a teljes bevonódás, ahol az apák részt vesznek mind az érzelmi munkában, mind a várandósságot érintő vizsgálatokban, fészekrakásban, akár fizikai tüneteket is produkálva. A spektrum közepe táján a közreműködő hozzáállást különböztetjük meg, ahol ugyan ezek a férfiak lekicsinylik az összes érzelmi hatást, amit a várandósság gyakorol rájuk, ugyanakkor büszkék rá, hogy megfelelhetnek azon funkcióknak, melyeket központinak látnak a férji és apai szerepükben, náluk a hangsúly a felelősségen és a tevékenységeken van.
Sokban befolyásolja ezt az apai hozzáállást az apák saját tapasztalatai gyermekkorukból, a várandósság várt volta, a korábbi tapasztalatok, esetleg veszteségek és az a környezet, amiben mindennapjait tölti. A gyermek születését is különféle rituálék, szokások övezik. Ezek közé tartozik manapság a tejfakasztó is, ami már jelentősen eltér a család egészsége elfogyasztott áldomástól, inkább a korábbi, gyermektelen évek bulizásait hivatott megtartani, mint a családos férfiak körébe történt befogadást ünnepeli.
Akármilyen stratégiát követ azonban az apa, a család életében a szerepe nem lesz kevésbé jelentős, mint az anyáé.
Egyre több édesapa van jelen gyermeke születésekor, egyre gyakoribb az az igény, hogy a vajúdáskor ő is jelen lehessen és támogathassa az anya-baba párost ezen az úton és aktív részt vehessen a családdá születés minden csodájában.
A szülést követő időszak nagyon megterhelő tud lenni az egész család számára. A gyermekágyas asszony fizikai állapotából adódó kiszolgáltatottsága (még egy teljesen háborítatlan élettani szülés után is nagyon fontos a regeneráció!), a baba igényeinek a kiszolgálása, a családdá fejlődés és az új határok kiszabásának feladata éppúgy az apa vállán is nyugszik, mint az édesanyáén. A családdá válás éppen olyan normatív krízis az apák számára, mint a család többi tagjának. A pici babás időszakban, mivel a baba-mama diád még a szimbiotikus szakaszban van különösen megterhelő lehet lelkileg egy apa számára, mert nincs, vagy nagyon ritka az élő minta arra, hogy hogyan tud részt venni egy apa az újszülött életében.
Az első dolog, amit le lehet szögezni: nagyon fontos az apai jelenlét a család életében. A fizikai és érzelmi biztonság kialakítása, az anya támogatása mind olyan teendők, amik egy kompetenciájában magabiztos apa számára megerősítőek lehetnek. A baba gondozásában a szoptatás kivételével nincs olyan tevékenység, amire egy apa ne lenne képes, beleértve ebbe a pelenkacserét, a baba hordozását, levegőztetését is. A babahordozás a gyermekágy alatt ideális esetben leginkább apa-baba tevékenység, hogy a baba egy számára megnyugtató, biztonságosan szerető személyen testkontaktusban ringhasson, édesanyja pedig regenerálódhasson.
A tapasztalat azt mutatja, hogy azok az apák, akik a baba körüli tevékenységekben az első pillanattól kezdve részt vettek, hamarabb kialakították saját problémamegoldó repertoárjukat, mint azok, akik a kisbaba gondozásába nem vállaltak tevőleges szerepet, és a kisbabakor elhagyásával a kisgyermekek viszonya szorosabb volt az őket első perctől gondozó apákkal összevetve a távolságtartóbb apai attitűdöt mutató apa-gyermek viszonyokkal.
Egy másik szüléssel kapcsolatos oldalon felmerült egy fontos kérdés, ami mellett én sem tudok elmenni szótlanul. A kérdés az, hogy vajon egy anyának jogában áll-e megválasztani gyermeke születésének módját, esetleg idejét is. Igen, jelen esetben a programozott császármetszésekről lesz szó.
A császármetszés (Sectio caesarea) olyan, a szülészetben alkalmazott sebészeti beavatkozás, életmentő nagy hasi műtét, melynek során egy vagy több bemetszést ejtenek a várandós nő/anya hasfalán (laparotomia) és anyaméhén (hysterotomia), hogy ilyen úton emeljék ki a természetes úton valamilyen okból világra jönni nem tudó egy vagy több újszülöttet, ritkábban elhalt magzatot. Az első sikeres császármetszést Magyarországon (azaz az anya és az újszülött is élve hagyta el a klinikát) Tauffer Vilmos (1851-1934) végezte 1890-ben. Ma már a szülések jelentős része császármetszéssel történik, ezek szintén igen jelentős hányada programozott császármetszés, azaz tervezetten, a várandósság adott időpontjában végzik el a beavatkozást. Van olyan eset, amikor ennek komoly orvosi indoka van, máskor nem látunk a tervezett császármetszések okai mögé. Fontos tisztában lennünk azzal, hogy amennyiben programozott császármetszés kerül szóba, nagyon fontos, hogy széles körű tájékoztatást kérjünk a lehetséges kockázatokról, várható előnyökről, mielőtt bármilyen beavatkozásba beleegyezünk. Az élettani normától való eltérés indokolt esetben életet menthet, azonban minden esetben mérlegelni kell a rendelkezésre álló információk alapján lehetséges kimeneteleket.
Anyaként, kompetens szülőként a szükséges információk birtokában amennyiben az orvossal egyetértve valaki a programozott császár mellett döntött, a döntését neki is tiszteletben kell tartani.
A gyermekkorban, serdülőkorban átélt abúzusok gyakran rejtve maradnak a túlélők előtt is, azonban mindennapjaikban rejtetten bár de jelen van ezek lenyomata. Sajnos, mire a legtöbb nő a szülés közelébe kerül, már átélt olyan eseményeket, melyek akár a test-emlékezet révén, akár emlékbetöréssel előtörhetnek kontrollvesztéssel járó élethelyzetekben, megnehezítve akár a szexuális életét, vagy leállítva később a szülést is. Hasonlóan elutasíthatja egy anya a hüvelyi szülést egy korábbi traumatikus szülés vagy perinatális veszteség után, de rengeteg olyan szempont létezhet, amit ezen a felületen még felsorolni sincsen mód. Amennyiben egy asszony aggodalmait és félelmeit komolyan vesszük, támogatjuk őt, abban az esetben lehetőség nyílhat a korábbi traumák feldolgozására még akár szülés előtt is, így lehetőség nyílik a szülés módján újra elgondolkozni. Amennyiben az asszony aggodalmai téves információkon alapulnak – ilyen például, hogy a hüvely elveszíti rugalmasságát a szülés hatására (az igazság az, hogy egy karbantartott és edzett gát és beavatkozásoktól mentes szülés esetén a hüvely pont azt teszi, amit egy férfi pénisze erekciókor, majd amennyiben nem éri trauma, nem metszik el, nem varrják össze akkor ugyanolyan szépen vissza is nyeri a nyugalmi állapotnak megfelelő méretét) – úgy a megfelelő tájékoztatás segít elkerülni azokat a beavatkozásokat, amiknek sem orvosi, sem lélektani indoka nem található.
Szülni sok helyen, sokféleképp lehet. Egy közös dolog azonban mindenképp van a sokféle szülésben: az élet-adás módtól függetlenül élet-adás, csoda. Fogadjuk el egymást, egymás döntéseit ítélet nélkül.
Sokfelé olvashatunk arról, mit, mikorra kell tudjon egy kisbaba. Régebben elfogadott gyakorlat volt – és sok helyen még most is az, hogy egy négy kilós gyereknek már csak négyóránként engedélyeztek 20 percnyi szopást, majd éjszakára azt sem. Hadd sírjon, erősödik a tüdeje. Aztán hamarosan át kellett aludnia az éjszakát, csendben, a szülők megzavarása nélkül. Ha éjjel ébredt, akkor megkapta a “rossz alvó”, esetleg súlyosabb esetben a “rossz baba” címkét és a szülők valamilyen alvástréningbe kezdtek, hogy megtanítsák a babát aludni.
Hol van itt a probléma?
Nos, ott, hogy a babák remekül tudnak aludni, semmi szükségük alvástréningre. Sőt. Igaz, az alvási szokásaik erősen eltérnek attól, ami jelenleg egy felnőtt, szülőkorú ember számára optimális pihenést jelentene, azonban ennek hátterében nem más, mint a biológiai jellegzetességeink állnak. Az újszülött élete és biztonsága természetes körülmények között az anyjától függ. Szüksége van a bőrkontaktusra, az idegrendszeri működések harmonizálására, a hőháztartás támogatására, a szoptatás révén a táplálékra, a fájdalomcsillapításra és az anyatej különleges összetétele révén az idegrendszer “huzalozása” is ekkor történik. Mivel babáink egy evolúciós kompromisszum révén éretlenül (bár rendkívüli kompetenciákkal) születnek 9 hónapnyi várandósság után, az idegrendszer azon fejlődése, ami más főemlősöknél még méhen belül végbe mehet, nálunk már méhen kívül kell megtörténjen. A babák pedig, pont emiatt az evolúciós kompromisszum miatt nem képesek annyira lecsillapítani segítség nélkül magukat, hogy el tudjanak egyedül aludni. Segít elaludni a szoptatás egyrészt a tej összetétele miatt, másrészt a szopómozgás miatt, segíthet a ringatás, a hordozás, a bőrkontaktus. Együttalvás esetén – a világon sok területen bevett módja a kisbabás családok éjszakai gondoskodásának – a szoptatós édesanya és a kisbaba alvásciklusai összehangolódnak, így az anya is a baba ébredései dacára a lehető legjobban ki tudja pihenni magát. A babák és totyogók alvási jellegzetességei egyénenként is eltérnek, mégis nagyobb vonalakban több hasonlóságot mutatnak. A főbb idegrendszeri érési folyamatok: mozgásfejlődési ugrások, beszéd megindulása, valamint a fájdalmas állapotok, pl fogzás vagy betegségek mind ébredősebbé tehetik a babát, nyugtalanabbá az éjszakát. Ilyenkor az egész család elfárad, és megnő annak az esélye, hogy a végletekig kimerült anyák egy alvástréningbe kezdenek. Azoknál a babáknál, akiket a nyugodt, pihentető éjszakák érdekében megtanítottak aludni (ma is népszerű gyakorlatnak számító alvástréning például a Ferber módszer) az alvás során emelkedett stresszhormon szint volt kimutatható, sőt, még ébredés után is ez a magasabb hormonszint volt jellemző. Hosszú távon az emelkedett stressz szint miatt komplett agyi struktúrák működésében lehetett különbséget kimutatni azokhoz a csecsemőkhöz képest, akiknek az alvását ilyen módon nem befolyásolták. Elmondhatjuk tehát, hogy az alvástréningek alkalmazásának strukturálisan is kimutatható hosszabb távú következményeik vannak. Mikorra várhatjuk mégis, hogy egy gyerek képes legyen önállóan, minden külső segítség (átmeneti tárgy vagy személyes közreműködésünk nélkül) elaludni? Nos, a legtöbb gyerek, mire óvodába megy, megérik erre. Nem mind. De ez nem a szülők nevelési, gondozási jellegzetességei miatt van így, hanem az embergyerek biológiai jellegzetességei azok, amik az idegrendszeri érés folyamatát befolyásolják. Nem kell félni tehát, mi történik, ha egy kisbaba mellen, a totyogó karban alszik el. Nem erősítünk rossz szokásokat, hanem támogatjuk gyermekünk idegrendszerének természetes fejlődését és érését, hogy az elalvás számára babaként és kisgyerekként is békés, boldog pillanatokat jelenthessen.
Várandósság, szülés, gyermekágy és veszteség. Meghökkentő párosítása néhány olyan kifejezésnek, mely alapján először szinte mindenki a kisbaba elvesztésére gondol.
Most azonban nem erre gondolok.
Minden várandósság, minden baba születése felforgatja a korábbi rendet, a korábbi rendszert – és bizony elveszítjük korábbi életünk. Az addig sikeres és idejét önállóan beosztó nő idejével a pici érkeztével már nem csak maga rendelkezik, a test alakja erősen megváltozik, a partner, a szerelmes apává érik és ez csak egy-két dolog azok közül a dolgok közül, amik örökre megváltoznak. Ez a változás nem könnyű. Ez a változás veszteségek láncolata. Ez a változás ajándék. Ez a változás boldogságot és örömet is hozhat.
Normatív krízisnek hívják az ilyen jelenséget, amikor az ember életében valam olyan gyökeresen változik meg, hogy az életének az alapja máshová kerül. A pár eddig megszokott helyett a kisbabás családok megszokott élete lesz a norma. Az, hogy ki mennyire alamazkodik könnyen egy ilyen változáshoz, az nagyon egyéni és nem csak az érintettek személyisége, hanem a pillanatnyi élethelyzet és mentális állapotok is befolyásolják.
Amikor egy kisbaba megszületik, általában a szülőknek már van egy kialakult képe a piciről, vannak elvárásaik a baba működésével kapcsolatban, sőt, saját szülői működésükkel kapcsolatban is határozott elképzeléseik vannak. Jelentőséggel bírnak ezekben a helyzetekben az adott családra jellemző korábbi tapasztalatok, hiedelmek is (Nagyanyámnak, anyámnak is könnyű/nehéz szülése volt, nekem is olyan lesz. Anyámnak se volt teje, nekem se lesz…) – az adott kultúra hiedelemvilágáról nem is beszélve. A babák azonban az esetek többségében nem veszik figyelembe ezeket a hiedelmeket. Nem úgy és nem akkor kérnek enni/alszanak/bújnának, ahogy az ember a várakozás közben azt elképzelte. Mára sajnos a 20. századi történelem és szokásrend ismeretében kimondhatjuk, hogy a több generációs együttélés előnyeit elveszítettük, mert hiába él esetleg több generáció együtt, a gyermekvállalásban, szoptatásban annyira eltért a 20. századi gyakorlat a biológiai normától, hogy elveszett a családok kezéből az a problémamegoldó repertoár és az a beavatási rendszer, ami az ilyen normatív krízisekben segítségünkre lehet. A kulcs a változások elfogadásához mindenkinek más. Az, ami mégis közös pont lehet, maga a gyászfolyamat. Az elképzelt gyermektől való búcsú a valós gyermek fogadásáért. A búcsú a megálmodott gyermekágytól, hogy megélhessük a megszületett babával az igazi, valódi gyermekágyat. A várandósság végének elfogadása, az addigi korszak véget érésével való megbékélés érdekében. Bármilyen boldogság karunkba venni a frissen születettet, teljesen érthető és elfogadható, hogy ambivalens érzések tömegeit éljük meg. Ami nagyon fontos, hogy higyjünk magunkban, a gyerekeinkben, és tudjuk, hogy ha nem is minden alakul úgy, ahogyan terveztük, de a természet bölcs, és pár dolog kivételével mindig mondhatjuk: újratervezés.
