Napok óta zakatol egy téma a fejemben, nem igazán tudtam róla megfeledkezni, így leírom nektek a gondolataimat.
A múlt héten szerencsém volt egy érdekes beszélgetést végighallgatni, mely érintette azt a gondolatot is, hogy belső motiváció hiányában semmit sem lehet elérni és külsőleg nem lehet senkit motiválni. Sporttevékenységgel volt kapcsolatos a beszélgetés, és akkor és ott hirtelen egyet is tudtam vele érteni, de volt bennem valami kis bizonytalanság, hogy valami mégis hiányzik a képből.
Másnap kéttotyogós napom volt, saját két és fél évesem mellett a három éves keresztfiamra vigyáztam, és elbűvölve figyeltem a két manó csibészkedéseit. Mikor a Városmajor felnőtt játszóterén (elnézést a házi szóhasználatért, de ez egy remek hely nem csak a sportolóknak, de a családosoknak is, mindenki mászhat amire csak akar) a nagylegény meglátott egy kihívásokkal teli másznivalót, elbizonytalanodott, közölte, hogy ő erre nem tud felmászni. Sok, náluk jóval nagyobb gyerek ugrándozott már ott, nagyon vonzó hely volt. A lányom, aki egészen pici korától kezdve pókocskának készül, azonnal reagált. (Én gonosz módon már korábban leszögeztem, hogy csak oda mehetnek fel, ahova önerőből sikerül, nem fogom emelgetni őket, így csak figyeltem az eseményeket, vajon hogy oldja meg a két cimbora) Fogta magát, felmászott, majd pillanatok alatt felhúzta a barátját. A következő körben (mert azért a karomba ugrálni szabad) már a pici fiú volt, aki előrement és mikor felért, ugrált örömében és azt kiáltozta: Látod, egyedül _is_ sikerült !
Ekkor értettem meg, mi volt az, ami már egy napja nem hagyott teljesen megnyugodni.
A kisgyerek, amikor valami újat tanul, rengeteg csetlés-botlás árán éri el azt, amire vágyott: az átfordulás, a négykézláb haladás, a járás mind ilyenek. De nem igazán látni olyan babát, aki nem fordul a sikeres akció esetén a neki fontos személy felé ragyogó pofival, hogy lássa, mit szól hozzá az, akinek/akiknek számít a véleménye. Nagyon fontos ez a pont a tanulás során, hiszen így tanuljuk meg, hogy remek dolog felállni a talajon, de nem biztos, hogy olyan nagy sikert arat az, ha ugyanezt az akciót az ablakpárkányra mászva fogjuk előadni. A tekintélyszemélyek reakciói így befolyásolják a tevékenységeinket. Inkább vagyunk hajlamosak abba a folyamatba több energiát fektetni, amire pozitív visszajelzés érkezik, mint abba, ahol nem kapunk visszajelzést, vagy kifejezetten negatív a válasz.
Korábban írtam a kiégésről, ami sajnos korunk egyik igen gyakori jelensége, ami motivációvesztéssel jár és gyakran a sikerélmények, a pozitív visszajelzések elmaradása és a mentális túlterheltség áll mögötte.
Kisgyermekes szülőként, szakemberként, sportolóként, de bármilyen minőségben, ha az ember nem kap elfogadást és támogatást, akármilyen erős belső motivációval rendelkezett is korábban, elfárad. Ha elfárad, a belső motivációja is elfogy egy idő után és elveszíti a célt, amiért küzdött.
SNI kisdiákként vagy SNI gyermeket nevelő szülőként a célok olykor mások lehetnek, mint egy neurotipikus vagy sérülést nem hordozó gyermek esetén. Ezeknek a családoknak még több elfogadásra és támogatásra lenne szükségük. De akár speciális igényekkel rendelkezünk, akár nem, nagyon fontos, hogy megleljük azt a közeget, ahol elfogadást és támogatást kapunk és hisznek bennünk. Megérdemeljük.
