Nemrég láttam egy ábrát, amin felül egy totyogó ölelt egy kisbabát, és alatta a másik ábrán két pankrátor gyömöszölte egymást. A felirat is komoly kontrasztról tanúskodott az elképzelt többgyerekes lét és a valós között.
Nos, nem tagadhatom, hogy bizony a testvérek nem csak szép és meghitt pillanatokat élnek meg egymással, hanem civakodás, hangoskodás is része a mindennapjaiknak. Általában olyan dolgokon szokott vita kialakulni, amikre felnőtt fejjel nem is gondolnánk.
A testvérek cívódásainak evolúciós háttere is van: egyrészt a testvérek között biztonságos közegben lehet megtanulni a konfliktuskezelést (és olykor a konfliktusok kirobbantását is) – gondoljunk csak a vadonban élő állatok kölykeire, az egymást pofozgató macskakölykökre, vagy az egymás fülét húzgáló kiskutyákra, másrészt az erőforrások elosztásakor a legélelmesebb és leghatékonyabb stratégiát folytató testvér részesül először a javakban.
Mik lehetnek ezek a javak egy jóléti körülmények közt élő családban?
Nos, első sorban a figyelem.
Ha a gyerekek veszekednek, nyűgösek, akkor gyakran ez azt jelzi, hogy nem érzik jól magukat. Ha a fizikai diszkomfortot, mint lehetőséget kizártuk (jóllakott, ivott eleget, kipihent, nem kell pisilni-kakilni, nem fázik, nincs melege és nem is túl fáradt) akkor bizony a lelki eredetű kényelmetlenségekre is gondolhatunk. Akár egy korábbi csalódás miatt (feldőlt a kockatorony) , akár egy számára még megoldhatatlan feladat miatt (egyedül akarta felhúzni a zokniját és csak a felét sikerült), vagy csupán amiatt, mert egy neki fontos dolgon osztoznia kell (pont az a piros legókocka kellett volna mindegyik mű tökéletes megvalósulásához, de az is elég lehet, hogy a mama a másikukra mosolygott előbb) elveszítette a kapcsolódását a számára fontos, jelen lévő személyek valamelyikével.
Az egészen picik sírással jeleznek felénk, a picit nagyobbacskák pedig a sírás mellett egyéb, gyakran látványosabb jelzéseket bevetnek, beleértve a duzzogást, morgást, kiabálást, civakodást, csapkodást is.
És akkor el is érkeztünk oda, hogy mi lehet segítségünkre az ilyen helyzetekben.
Tökéletes és univerzális válasz sajnos nincs. Ami azonban a legtöbb esetben bejön, az a kapcsolódás állapotának a visszaállítása és a humor. Ha a civakodókat ki tudjuk zökkenteni abból az állapotból, mikor már csak az ősibb agyterületeik működése dominál, és támogatni tudjuk őket abban, hogy bekapcsoljanak a komplexebb gondolkodásra alkalmas funkciók, akkor nyert ügyünk van. A türelem, a gyerekek érzéseinek elfogadása amellett, hogy a nem megfelelő viselkedést leállítjuk (Amit csináltál, az rossz, de nagyon szeretlek és elmondhatod, mi bánt, itt vagyok és ha szeretnéd, segítek neked) biztosítja a picit afelől, hogy őt akkor is elfogadjuk, ha rosszul érzi magát, ha hibázik, és ezzel jelentősen megtámogatjuk azt, hogy a gyerek egészséges önbizalommal nőjön fel. Ha a versengős helyzeteknek keretet biztosítunk (pl. zoknigombóc-csata, ahol jól megdobálhatjuk egymást a frissen párosított zoknikkal – nagycsaládok és százlábúak ilyenkor több munícióra számíthatnak), akkor ezzel lehetőséget tudunk adni a feszültségek levezetésére és a kapcsolódás helyreállítására is – egymás közt is, velünk is.