A humán anyatej összetétele különleges az állatvilágban.
Amíg a “fészeklakó” emlősfajok teje rendkívül zsíros a hőháztartás támogatása, a “fészekhagyóké” pedig nagyon fehérjedús a gyors izomtömeg-növelés érdekében, addig a humán női tej a méhen kívüli idegrendszeri érésnek a szolgálatára készül. A magas laktóztartalom – a tejcukor az anyatej állandó összetevője – elengedhetetlen a megfelelő idegrendszeri fejlődéshez, kisbabáink bélrendszere pedig remekül fel van készülve a tejcukor lebontására.
Ahogy egy kisbaba megnő és kisgyermekként már nem fogyaszt anyatejet, a tejcukor lebontási képessége is lecsökken, az ehhez szükséges enzimeket már nem termeli meg a szervezete. Az, hogy a felnőtt népesség jelentős része minden gond nélkül fogyaszthatja a tejcukor tartalmú ételeket, egy elterjedt mutációnak köszönhető, ami miatt az elválasztással nem kapcsol ki a laktáz enzim termelése a szervezetben. A másik véglet, a veleszületett tejcukorérzékenység egy nagyon súlyos és rendkívül ritka kórkép, ami korábban a kisbaba halálához vezetett, és amit a köznyelvben gyakran összetévesztenek a relatív laktóztúlterhelés kellemetlen hatásaival.
Relatív laktóztúlterhelésről akkor beszélünk, amikor egy kisbaba több tejcukorhoz jut annál, amit kényelmesen le tud bontani a szervezete és emiatt pocakfájósság, szelesség és hasmenés alakulhat ki.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban?
A leggyakrabban előforduló okok közt a helytelen szoptatási gyakorlat (különösen a szoptatások közti időt elhúzó, a szopások hosszát korlátozó gyakorlat és az időre szoptatás, valamit a mellek túl gyakori váltása) , a bőtejűség illetve a túlzottan erőteljes tejleadó reflex szerepel elsőképp.
A tej az anya mellében épp úgy, mint lefejve szeret két frakcióra bomlani: a szoptatás elején könnyen ürülő, vízben és laktózban gazdagabb, hígabb „első tejre” – ez a sovány tej, és a szoptatás vége felé ürülő, zsíros „hátsó tejre”, azaz a tejszínre. Ennek az oka, hogy a tejtermelés során a zsírcseppek az a mirigy falához tapadnak, míg a vizesebb rész felgyűlik a tejmirigy üregében és a csatornákban, ahol összekeveredik az előző szoptatás végén az emlőben maradt tejjel. Minél hosszabb idő telik el két szoptatás között, annál hígabb lesz az emlőben felgyülemlő tej. Amikor a csecsemő szopni kezd, először ehhez a tejhez jut, mely főleg a szomját oltja. A szopás hatására kiváltódó tejleadó reflex az, ami a zsírosabb tejszínt is a kisbaba szájába juttatja. A baba jóllakottsága viszont inkább függ az elfogyasztott kalóriáktól, mint a táplálék mennyiségétől, így azok a babák, akiknek a gyomrát hamar eltelíti a sovány tej, hamarabb éheznek meg, mint azok a babák, akik a tejszínhez is hozzájutottak.
Ha ezek a problémák jelentkeznek, akkor érdemes megpróbálni a tejturmix készítést.
Ilyenkor egyrészt érdemes azzal a mellel kínálni a kisbabát, amelyiket üresebbnek érzünk, másrészt szoptatás előtt finoman, mintha egy puha gyurmát akarnánk átmelengetni érdemes nagyon gyengéden átmasszírozni a mellet. Ezzel picit összekeverjük a mirigy falára tapadt tejszínt a mirigy üregében lévő sovány tejjel és így egy egyenletesebb zsír-, ezáltal magasabb kalóriatartalmú tej tud ürülni az első pillanattól kezdve. A kisbaba ebben az esetben könnyebben jóllakik és sokkal hamarabb be tudja állítani magának az anya tejtermelését.