Az állatvilágban három féle utódgondozási stratégia ismert. A fészeklakó állatok esetében a nagyszámú utódok éretlenül egy rövid várandósságot követően látják meg a napvilágot. Érzékszerveik éretlenek, az ivarérettséget a megszületett utódok töredéke éli csak meg. Emlősök esetén pl. a rágcsálóknál az anyai utódgondozás a ritkább szoptatásokra alkalmas, nagy zsírtartalmú tejjel történik. Ezek az állatok veszély esetén meglapulnak, nem hívják az anyjukat, mivel így a fészek felfedezésének esélye kisebb. A fészekhagyók esetében az utódok egy hosszú várandósság után, éretten jönnek a világra. Emlősök esetében a tej összetétele szintén követi az evolúciós kényszert: mivel az utód születés után kis idővel kénytelen követni az anyját, így az izomtömeg növeléséhez elengedhetetlen a tej magas fehérjetartalma. Ilyen utódgondozási stratégiát folytatnak pl. a szarvasmarhák.
A harmadik típust az utódgondozási stratégiák közt 1970-ben Hassenstein írta le.
Az úgy nevezett hordozottakra jellemző, hogy a várandósság rövidebb, mint ami egy érett utód világra hozásához szüksége lenne, mégis ez az újszülött rendkívüli kompetenciákkal rendelkezik. Az erszényeseknél a megszületett embrió teljesen önállóan elkúszik anyja erszényéig, és ott képes minden segítség nélkül mellre tapadni. Az erszényesek újszülöttjei innentől az erszényben is maradnak addig, amíg kellően önállóak nem lesznek, ezért ezeket a fajokat passzív hordozottaknak nevezzük.
De mi van azokkal a fajokkal, akiknél nincs efféle hordozóeszköz kialakítva a testükön?
Az aktív hordozottak, azaz a főemlősök újszülöttjei szintén éretlenül és sérülékenyen jönnek a világra, ugyanakkor rendkívüli kompetenciákkal rendelkeznek, melyek jelentősen megkönnyítik a hordozásukat. Elemi mozgásformák és reflexek segítik az anya-baba egységet a külvilághoz történő adaptációban és az utód egészséges neurológiai fejlődéséhez is elengedhetetlen a megfelelő minőségű és mennyiségű testkontaktus.