Nos, nem szoktam ilyet csinálni, de most személyes dolgokat fogok itt leírni :)

Várandósság 1.2

Amikor huszonévesen egy kicsi, rövid időre vendégem volt egy hírnök, még nem tudtam, mennyire szeretnék gyereket. Ő megtanított rá, hogy a megfogant életkére nagyon kell vigyázni... aztán telt, múlt az idő, és megfogant a nagyfiam.

Huszonévesen, a sportos formámból alaposan kigömbölyödve (mondhatni kövéren, 30 feletti BMI-vel), gyakorlatilag állóképesség nélkül, rengeteg időt olvasgatva töltöttem a várandósság zömét. Az első trimeszterben még irodai munkát végeztem, jó sokat, napi 9-12 óra munka után ájultam ágyba, majd a második-harmadik trimeszterben minimális fizikai aktivitással gömbölyödtem szülésig. Egészséges voltam, naív és fogalmam sem volt, hogy mi várhat rám. A család és a baráti kör traumáit jól ismertem, az ide tartozó és szükséges lelki munkák töredékével küzdöttem meg a várandósság folyamán. Vissza-visszatérő motívumként aggódtam és rettegtem, vajon mi lesz a kicsi babámmal, életben marad-e, meg  tudom-e szülni. Igyekeztem a hízásomat kordában tartani, hogy az izületeim ne adják fel túl korán, így 5-7 kiló hízással megúsztam. Még mindig kövéren, de nagyon boldogan vártam a fiamat, aki végül némiképp terminus után született meg.
A szülés során rengeteg beavatkozás történt, végül Kristeller műfogás, vénás oxitocin és gátmetszés mellett bő 12 óra vajúdást követően született meg a legény. 28 éves voltam.

Várandósság 2.0
Egy totyogó mellett azért más a helyzet, mint gyerek nélkül. Miután nagyjából sikerült a sok szoptatás, meg a többemberes elsőszülött mellett normál méretre visszafogynom, némiképp jobb kondícióból indultam neki a második várandósságnak. A mindennapos testmozgásról a nagylegény gondoskodott, ugyanakkor valamiért csak úgy ugrottak rám a kilók. Ez azonban nem aggasztott, mivel előtte minden gond nélkül sikerült lefogynom, így nem is igazán foglalkoztatott a kérdés. Az eredmény, hogy mire a kisfiam megszületett, már lassan meghaladtam az apjuk össztömegét, ami igencsak durva, majd 30 kilós hízást feltételezett. Szüléskor egy picit nehezebb voltam, mint a nagylegénynél 2 évvel és 3 hónappal korábban, de a gyerek is nagyobb volt, én meg nagyon nagyon boldog, hiszen két tündéri fiúcskát mondhattam gyermekemnek. Őnála már tudtam, hogy képes vagyok megszülni, az élettani szülésről is rengeteg információt összegyűjtöttem, korábbi traumáim jelentős részével megbírkóztam. Kb 6 óra vajúdás után, némi oxitocin injekció után tarthattam a karjaimban.
A kisfiam egészségügyi nehézségei miatt hamar össze kellett kapjam magamat, mivel többféle ételallergiában érintett. A különböző allergénekre elkezdtem nulldiétázni, hogy biztonságosan tudjam őt szoptatni, ami eleinte azzal járt, hogy nem tudtam mit enni - gyakorlatilag újra kellett tanulnom a főzést, a bátyja mellett pedig nem nagyon volt időm kísérletezni. Az egyik kicsi, másik még kisebb helyzetből adódóan a testmozgás erősen kimerült a két legényke hordozásában, emelgetésében, a diéta miatt a napi összekalória bevitelem pedig a tandemszoptatás mellett rendkívül alacsony volt, így néhány hónapon belül visszanyertem elveszettnek hitt lánykori alakomat. 
Ahogy azonban a tandemezés véget ért, a nagy, majd a kisebbik fiam is kitartóan önjáróvá vált, én pedig egyre jobbakat és változatosabban főztem, lassan elkezdtem újra kikerekedni.

Várandósság 3.0
Nem túl jelentős, de szabad szemmel is jól látható túlsúllyal indult ez a várandósság.  A két fiú mozgásban tartott, időközben elvégeztem hordozós, vajúdástámogatós képzéseket, a laktációs szaktanácsadó szakra jártam, így a perinatális időszakokra vonatkozóan bőséges információmennyiséggel rendelkeztem.A picur hírére megkapam az utolsó lökést is a költözés leszervezésére - a másfél szobás picike lakásunk három gyerekhez már alkalmartlannak tűnt, így az albérlet-lakásfelújítás-eladás-majd vásárlás-lakásfelújítás-költözés megoldás mellett döntöttünk - így tennivaló akadt bőven, ellazulni, pihenni már nem maradt idő. Fizikailag némiképp lesántulva, de a hízásra odafigyelve, rengeteg rohangálás után kb 10 kilóval könnyebb voltam szüléskor, mint bármelyik fiamnál. Állóképességem kénytelen volt kialakulni, izomtónusom jelentősen jobb volt, mint a legényeknél, bár azért ideálisnak nem mondtam volna. Lánykám 3,5 óra alatt érkezett, immár szabadon megválasztott kitolási pozícióban, anélkül, hogy bármelyikünk sérült volna, orvosi beavatkozások nélkül.
Remekül elindult lefelé a súlyom, kezdtem visszanyerni az alakomat, de a mindennapos szervezkadések és a háromgyerekessé válás zökkenői mellett elszaladt velem késői vacsorák terén a ló. Nevezzük nevén, elkezdtem rútul meghízni. Észre sem vettem ráadásul, aztán hála az égnek készült rólam egy fotó, ami kijózanított egy csöppet. Nem kicsi energiabafektetéssel nekiláttam esténként tornázni altatás után, odafigyelni, miből, mennyit eszem, inni és szépen leadtam 15 kilót, gyakorlatilag izomvesztés nélkül. Miután szépen összeszedtem magam, majd egy évig tartottam a súlyomat, amikor a felszaporodott teendők és a kialvatlanság miatt picit háttérbe szorult a mozgás. Itt rám kúszott két- három kiló, de még mindig bőven tökéletes volt a testtömegindexem.

Várandósság 4.0
Az izomtónusom, a fizikai kondícióm messze a legjobb volt az összes várandósságomhoz képest. Míg a nagylányomnál a harmadik trimeszterben alig tudtam járni a csípőfájdalom miatt, addig most a megerősített izomzatom kordában tartotta szét-szétcsúszkáló izületeimet. Az oldalsó hasizmaim még remekül tartottak, a derekam a 8. hónap folyamán tűnt el valamerre, ami a kapitális haskörfogatom mellett számomra rendkívül meglepő volt. Nem mondhatom, hogy nem szuszogtam, ha fel kellett húznom a zoknimat, mert de, ugyanakkor még simán lefutottam a gyereket, ha az marhaságot készült elkövetni a játszótéren, igaz az is némi lihegést és morgást okozott utána. 
Ami viszont óriási különbség: közben eltelt 9 év. Ahárom gyerek folyamatos kihívások elé állít. Ennek megfelelően a nap kb bármely szakában képes lennék órákra kidőlni aludni egyet. A hízásom a 41. hétig kb 16 kilónyi volt, ebből bő 3 kilót a kislányom képviselt. A szülés tapasztalatai azt mutatták, hogy mind mentálisan, mind fizikailag a negyedik gyerekemmel voltam a legjobban felkészülve, vele voltam a szülést követően a legjobb állapotban.

A kérdés ezek után csak az, hogy mi köze ennek az egésznek a testképzavarhoz?

Az ember, amíg a szerettei szemében látja magát, ideális esetben szépnek, vonzónak, kellemesnek tartja magát, aztán szép lassan eljön a kamaszkor, amikor a kortárs csoport véleménye, az aktuális ideálok válnak mérvadóvá. Boldogult kamaszkoromban a hosszúcombú, vékony, kismell, szerválkarcsú démonok voltak az ideálisnak mondottak.  No, ha valami nem illett rám, akkor ez a leírás. Átlagos magasságú, két kézzel átérhető derekú, kerek mellű kamaszlányként rettenetesen kövérnek éreztem magamat, amikor a ruhaüzletekben végigmért az eladó, mondván, ők ekkora felsőrészt nem tartanak. Nadrágfronton sem voltam szerencsésebb, mivel ami jó lehetett derékban, az nem ért körbe a csípőmnél, vagy ami jó volt combban, az leesett a fenekemről. Márpedig a 90-es évek kamaszai farmerben kellett járjanak. A szemüveges lány-csúnya lány egyenlőséget már nem is említem. Ennek eredményeképp kellemesen begubózott könyvmolyként jártam edzésekre - mert mozgásigényem azért volt, nem is kicsi, majd az itt felszedett formás izomzatot zsákszerű ruhadarabok alá rejtettem.
Az egyetemi évek alatt ellensúlyozandó a sok tanulással eltöltött órát még inkább motivált voltam a mozgásra. A legjobb időszakokban heti 4 thai boksz edzésre és 1 egyetemi testnevelés órára (vagy úszás, vagy íjászat, vagy szablyavívás, mikor épp hova tudtam feliratkozni) jártam. Az egyetem után azonban az egyéb elfoglaltságok - másoddiploma, PhD-miatt a sportolást abba kellett hagynom, és az ezzel járó anyagcsereváltozások no meg a nagyfokú munkahelyi stressz nagyon alattomosan és fokozatosan sok sok fölösleges kilóval ajándékoziott meg. És én ezt nem vettem észre. Ugyanazt a "kövér nőt" láttam, mint kamaszként, ugyanakkoor itt már jogos lett volna a jelző. Nem volt jó érzés.
Mikor a nagylányom megszületett, nem sokat foglalkoztam a kérdéssel, mert úgy gondoltam, az, hogy hordozom, és futok a bátyjai után a mindennapokban, elég lesz a regenerációhoz. Nem így lett.

A lányom már nagyobbacska volt, mikor azt a bizonyos előadást tartottam egy kismamaklubban. Felöltöztem kényelmesen, csinosan és elmentem. Meséltem mindenről, ami a szoptatást biológiai normává teszi, a klubos anyukák pedig sok érdekes kérdést tettek fel. Nagyon jól sikerült alkalom volt. 
A klub háziasszonya pedig előadás közben készített egy fotót, és még aznap este el is küldte nekem.
Ezt a fotót azóta is áldom. Nem amiatt, mert szép. Azért, mert felnyitotta a szememet. Sokkoló volt. Íme:

Így aztán először a nagyobbik lányom születése után, mikor egy önsegítő és támogató anyacsoport tagjaként visszatértem a rendszeres testmozgáshoz, hittem el, hogy  én is le tudok fogyni arra a méretre, hogy ne fájjanak a térdeim, hogy könnyen mozogjak és jól érezzem magam a bőrömben. 
Kislányom már úgy fogant, hogy végig elég aktívan mozogtam a várandósság alatt is, és tudtam, hogy megfelelő odafigyelés mellett a regeneráció is menni fog.
Most, ha a tükörbe nézek, még mindig azt a kövér nőt látom, akit eddig, de tisztában vagyok vele, hogy ez a kép nem reális. Tudom, hogy a test újraépítése egy folyamat. Tudom, hogy rengeteg lehetőség van rá, hogy ezt támogassuk. Tudom, hogy a szoptatás alatti sportolás természetes és egészséges. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. És azt is tudom, hogy egyszer majd azt a nőt fogom a tükörben látni, aki valójában vagyok. És tudom, hogy a gyerekeimnek már azt az üzenetet fogom átadni, hogy a test egy funkcionális, jó dolog, amit edzeni és karban tartani kell a megfelelő működéshez, nem csak fizikai, de mentális és lelki téren is.